Kanyargós út vezet Baldus irányába. Hátrahagyva a végeláthatatlan gázlót, az út emelkedni kezd, a nyugati hegycsúcsok mintha az égboltig nyúlnának. A sziklás ösvényen egy természetes vízgyűjtő medencében ritka virágba botlanak, amit Tegrin azonnal begyűjtene, ám a csepp tóban lapuló ismeretlen módon odakerült polipszerű szörny erős csápjaival megragadja az utazókat. Myrina és Vico azonnal a nomád segítségére siet, megszabadulnak a csápoktól, majd Blánnír érkezik, belovagol a mellig érő vízbe és lándzsáját két kézzel forgatva, teljes erővel a lény fejébe szúr. A víz felszínén több tucat élettelen csáp között Tegrin kissé reszketve kievickél a partra, Myrina pedig levágja a förmedvény szarvként csúcsosodó orrcsontját. Tovább haladnak, egy útelágazáshoz érnek: kelet felé két kőoszlop jelzi a kaput, mely Baldus irányába vezet. Egy birkapásztor fiúcska segítségével hamar Domvik hithű szolgájával, Caturio Benével találják szembe magukat, Baldus vezetőjével. A gyors ebéd és förtelmes sör után, megtudják hogy egy Kajlangu nevű korcs ellopta a falu által őrzött ereklyét és átokkal - egy polipszerű szörnnyel - sújtotta a falul lakóit. Miután Caturio megtudja, hogy Blánnír végzett a teremtménnyel, előre kifizeti a kalandozókat, ráadásul még a ládát őrző kulcsot is odaadja - Vico hajtincséért cserébe - csakhogy visszakerüljön hozzá a szent állkapocscsont.  

A kalandozók útra kelnek, másfél órányi lovaglás után meg is érkeznek a jurtákkal tarkított, vályogházak ölelésében megbúvó jurtapalotához. Nem várják őket tárt karokkal, de végül elkísérik őket a sámánhoz, aki hatalmas testőrökkel védett, tucatnyi füstölőtől illatozó jurta mélyén fogadja őket. Kajlangu barátságos hangnemben tárgyal vendégeivel, tanáccsal látja el őket az Amakiir és a Magányos Erdei Tulipán utáni hajszájukkal kapcsolatban, majd profetikus szavait követően kinyitják a ládát és benne megtalálják Szent Xinezész állkapocscsontjának darabját, ami minden bizonnyal egy ork teremtményé lehetett.